Az, hogy a Bajnokok Ligája döntőjébe két spanyol csapat jutott be az idén, az is meglepetés. De arra, hogy ezek közül egyik sem a Barcelona, arra a szezon elején, bizony nem mert volna senki egy pennyt sem feltenni az angol fogadóirodákban. Pedig így történt. A spanyol foci, a madridi foci átgázolt Európán, a két-két elődöntőt összesítésben 8-1-es, elsöprő fölénnyel nyerték.

A Real Madrid továbbjutására sokan mertek most fogadni. A blancók jó formában voltak, a Bayern München pedig kissé leeresztett, miután megnyerték, talán túl korán a Bundesligát. A korai győzelem ellenére a csapat felé több kritikus hangú bírálat is érkezett, a klub tiszteletbeli elnöke, a Császár, Franz Beckenbauer is elmondta a gondolatait és egy csöppet sem kímélte a csapatot, főleg annak edzőjét Pep Guardiolát. Kaiser Franz bírálta a csapat úgymond „elbarcelonítását”. Véleménye szerint az FC Bayern München egy hatékony, ugyanakkor nézhetetlen futballt produkál ebben a szezonban, ez a stílus soha nem volt jellemző erre a klubra. Nos, a BL elődöntők után már az is kiderült, a hatékonyság is eltűnt. A madridi 0-1 után az Allianz Arénában csúfos 4-0 arányú vereséget szenvedtek a kitűnően játszó Real Madridtól. Ezzel a mérkőzéssel zárult le egy korszak, azt hiszem a tiki-taka mint stílus, meghalt mindörökké. Én ezt abszolút nem bánom, mert én is ahhoz a táborhoz tartozom, akik szerint ez nézhetetlen, a foci nem arról szól, hogy egy támadást úgy vezessen le egy csapat, hogy mire az ellenfél tizenhatosára ér, ötvenszer passzoljon, valamint 10 méternél távolabbról tilos kapura lőni. Ez futball, nem cicajáték labdával. Az agonizálás már tavaly kezdődött, amikor a Jupp Heynckes által vezetett Bayern München 7-0-s összesítéssel verte ki a Barcelonát a BL elődöntőben, amely természetesen a Guardiola által kitalált tiki-taka stílussal játszott. Abban a Bayern Münchenben nem volt hiba, tökéletes, látványos focit játszottak, 2013-ban mindent megnyertek, minden kétséget kizáróan az Bayern volt a világ legjobbja a tavalyi szezonban. Ezt a csapatot vágta gallyra Guardiola, aki a már ilyen szinten megbukott taktikát honosította meg a világ legjobb csapatánál. Most már beigazolódott, akkoriban is nyilatkozták többen, hogy Guardiola kinevezése a Bayern München élére végzetes hiba volt. Még viseli a klub a világ legjobb csapatát jelző pajzsot a mezén, de mindenki tudja, ez már nem igaz. Ha hagyják Jupp Heynckest legalább még egy évre a bajorok, számomra nem kérdés, ki nyerné az idei Bajnokok Ligáját. A Real Madrid viszont problémák garmadájával kezdte a szezont. Mourinho az öltözőben és a csapatnál hagyott személyes problémákat, ügyeket. Az érkező Carlo Ancelottinak, aki az élő bizonyítéka annak, hogy az ember arca nem szimmetrikus, azonnal kellett minden tudását és pedagógiai érzékét a csapat érdekében teljes intenzitással az első naptól kezdve latba vetnie. Mourinho tavaly a csapat ikonját, a világbajnok csapatkapitányt, Iker Cassillast kihagyta a csapatból és Diego Lopezt nevezte ki a csapat első számú kapusának. Ebből adódóan is Mourinhót kikezdték, az öltözőn belül is gondot okozott a dolog, Casillas cimborái, például Sergio Ramos is fúrta a mestert. Általános meglepetésre Ancelotti sem változtatott ezen, azzal a megkötéssel, hogy a BL és a Király Kupa Casillasé, a Primera División Lopezé. Így bukdácsolt ősszel sokat a Real, de hétről hétre lassacskán, de jobb lett. A Bajnokok Ligájában ősszel is meneteltek, csak a bajnokságban csúszott be egy-egy nem várt kudarc. Aztán Cristiano Ronaldo megkapta, véleményem szerint jogosan januárban az Aranylabdát, innentől a hátán vitte a Realt, valamint Gareth Bale is megtalálta a helyét, egyre jobban játszott, kialakult a híres támadó hármas a BBC, azaz Bale, Benzema és Cristiano Ronaldo. A szezont megkoronázván 5-0-s összesítéssel verték ki a Bayern Münchent a BL elődöntőjében.

A másik párosítás a Chelsea és az Atletico Madrid volt. Madridban egy olyan első mérkőzést láthattunk, amely úgy vonulhat a futballtörténelembe, hogy minden idők legrosszabb BL elődöntője, és ezzel nem túloztam sokat. Borzasztó egy mérkőzés volt. Az Atleti próbálkozott, de semmi sem sikerült, nem jutott túl a Chelsea bunkerfociján, így Mourinho taktikája jött be, nem született gól a Vicente Calderonban. Így érkeztek a csapatok szerdán a Stamford Bridge-re. Óvatosan kezdődött a meccs, már azt hitte az ember, hogy ott folytatódik, ahol Madridban befejeződött, de váratlanul az ős-Atleti játékos, Fernando Torres révén vezetést szerzett a Chelsea. Itt változott meg minden, a matracosok feladták az óvatoskodást, hiszen ezzel már kipottyantak volna és minden mindegy alapon agresszívan támadni kezdtek, majd az első félidő legvégén, már a hosszabbításban Adrian Lopez egy nagyon szerencsés góllal kiegyenlített. A második félidőben már kellett jönni a Chelsea-nek, hiszen az 1-1 már az Atleti továbbjutását jelentette idegenben rúgott góllal. Az újabb gól majdnem a Chelseanek sikerült, John Terry bombaerős fejesét hatalmas bravúrral védte Thibault Courtois. Ezt követően bejött a meccs tragikus hőse, Samel Eto’o, aki az első megmozdulásával döntően befolyásolta az eredményt és a továbbjutást. A Chelsea tizenhatosán belül késve lépett oda Diego Costának, aki elzuhant. Rizzoli némi tanakodás, egyeztetés(?) után befújta a jogos 11-est, Diego Costa belőtte. Innen már kettőt kellett volna a Chelsea-nek lőni, kitámadtak, majd egy Atleti kontra végén Diego Costa a lécre fejelt, Arda Turan a kipattanót bekotorta, 3-1 az Atletinek, eldőlt.

A döntőnek külön pikantériát ad az is, hogy az a két csapat jutott idáig, akik között valószínűleg el fog dőlni a spanyol bajnokság. Az biztos, ez az Atletico saját kezében van, könnyen előfordulhat, hogy az utolsó fordulóban május 18-án a Camp Nouban a FC Barcelona lesz kénytelen sorfalat állni az újdonsült spanyol bajnoknak, az Atletico Madridnak. Ezt már akkor tudni fogjuk, amikor egy szűk héttel később, május 24-én szombaton az Estádio da Luzban, a Benfica otthonában Lisszabonban, a két madridi csapat, az Atletico Madrid és a Real Madrid vívja a Bajnokok Ligája döntőjét. Ha úgy tetszik, a madridi gazdagok és a madridi csórók csapatai. Jelenleg megjósolhatatlan, hogy a már kétszer játékosként, kétszer szakvezetőként is nyert Carlo Ancelotti csapata, vagy a feltörekvő, könnyen megjósolhatóan a legnagyobb edzőnagyságok közé kerülő Diego Simeone ér-e máris oda, ahol még csak nagyon kevesen vannak, igaz Carlo Ancelotti már igen.