1966. december 8-án, egy csütörtöki napon nagyon korán és izgatottan keltem. Elkértek az iskolából és az édesapámmal indultunk Budapestre megnézni a Vasas–Inter BEK-meccset a Népstadionban. Néhány hónappal múltam 9 éves, még bennem volt a nyári angliai VB meccseinek az izgalma, a brazil verés. Miután a génjeimben örököltem a Fradi iránti szeretetet, annyira nem rajongtam a Vasasért, ez év augusztusában éppen 3:0-ra vertek meg minket a Népstadionban, de a lelkemre kötötte az édesapám, hogy a Vasasnak kell drukkolni, igaz, nem a Fradi, de magyar csapat.

Hideg, nyálkás időben bekászálódtunk a Trabantba és az akkori útviszonyoknak, valamint a Trabant 601-es képességeinek megfelelően jó három és fél óra múlva parkoltunk le az édesapám bátyja, a keresztapám XII. kerületi lakása előtt. Megebédeltünk, a meccsig még bőven volt idő, így unatkoztam. Egészen addig, amíg a keresztanyám a kezembe nem nyomta Karl Brückner: Veréb FC című könyvét, amit egy szuszra ki is olvastam. Drága keresztanyám a nyáron töltötte 100-ik születésnapját a XII. kerületi önkormányzat is szervezett számára ünnepséget. Csodás, hosszú és tartalmas életet él a mai napig is, nemzedékek sorát tanította, mint kiváló tanítónő. Imádta a hivatását, ennek élt és él, példát vehetne róla számos mostani úgynevezett pedagógus, tisztelet a kevés kivételnek.

Négy óra felé újra be a Trabantba és irány a Népstadion. A jegyek megvoltak, jó helyre szóltak, a játékoskijáró felett ültünk közvetlenül.

Az este 6 órakor kezdődő meccsre 80.000 néző előtt a két csapat az alábbi összeállításban futott ki a Népstadion nedves, csúszós, deres, vizes gyepére:

Vasas: Varga – Bakos, Mészöly, Berendi, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. Edző: Csordás Lajos

Internazionale: Sarti – Burgnich, Guarneri, Bedin, Facchetti – Picchi, Suárez – Jair, Mazzola, Domenghini, Corso. Edző: Helenio Herrera.

A Vasas tiszta fehér, a mez mellén keresztbe piros-kék csíkkal, az Inter a hagyományos fekete-kék hosszanti csíkos szerelésben lépett pályára.

A bíró az a német Rudolf Kreitlein volt, aki a hírhedt Anglia-Argentína meccset vezette a VB-n és az argentin csapatkapitányt Rattint úgy állította ki a 35. percben durva beszédért, hogy egy árva hangot nem beszélt spanyolul. Ugyanakkor furcsa módon az NSZK-Uruguay meccset egy angol bíró, bizonyos James Finney vezette, aki szintén biztosra ment, két uruguay-i is a kiállítás sorsára jutott. Így ágyaztak meg egymásnak a döntő felé vezető úton. Igen, már akkor is csaltak.

Amikor a Népstadionban voltam meccsen, mindig felnéztem az égre, ahol világosban láttam a kék eget, a fehér felhődarabkákat, így tudatosítottam, hogy nem álmodom, valóban itt vagyok. Most is felnéztem, de csak a sötétséget és a reflektorokat láttam. Azonban ez egyáltalán nem keserített el. Néztem a meccset csendesen, látszott, hogy az Inter jobb csapat ettől a pokolian erős Vasastól is. Az első félidő végén, amikor Mazzola bohócot csinált az egész Vasas védelemből, már vagy háromszor berúghatta volna a labdát, de inkább mindenkit kicselezett, majd az ötösről passzolt a hálóba, miután porig alázott minden fehér mezes védőt, akkor a felmenőim arcán is a csodálatot láttam. Rájöttem, hogy a Vasasnak kell szurkolni, mert magyar csapat, na, az leginkább az én nevelésem része volt, őket ez semmiképpen nem érintette. Nem azt mondom, hogy az Internek szorítottak volna, de leginkább pártatlan volt a két ősfradista ősöm. A félidőben már nyilvánvaló volt, hogy ki fog tovább jutni. A Vasas küzdött becsülettel, de egyrészt túlzottan tisztelte az ellenfelét, másrészt tudásban lényegesen a Grande Inter alatt volt. A második félidőben a Vasas már leginkább a védelemmel volt elfoglalva, de Mazzola egy újabb góllal igazolta két csapat között különbséget. A gólja szintén a pofátlan kategóriába volt sorolható. A kint álló Varga fölött átpörgette a labdát, hiába kapaszkodott a Vasas kapusa, a labda a kezei fölött a csúszós gyepre pottyant, majd lassan a hálóba gurult.

Kifelé a Népstadionból mindenki Mazzoláról beszélt. Valami fehér dara sűrűn esett az égből, szikrázott a még égő reflektorok fényében. Gyönyörű látvány volt, csúszkáltunk kifelé a stadionból. Ez a nap volt az, amikor a zöld-fehér vérembe belekerült jócskán a feketéből és a kékből is. Nem sokkal később megkaptam az édesapámtól az Inter gombfoci csapatát is, a Fradi régen megvolt, a tetején a játékosok képeivel. Persze mindig győzött az Inter, igaz a Fradival nem játszott soha.

Innentől a 90-es évek elejéig úgynevezett alvó Inter szurkoló voltam, ami abban merült ki, hogy a Népsportban minden forduló után megnéztem, mit játszott az Inter, hányadik helyen áll, illetve tudtam az összeállításokat is. Ahogy számunkra is elérhető lett, hála istennek, az olasz bajnokság, a Serie A, úgymond alvó állapotból azonnal aktív lett az Inter iránti szeretetem és szurkolásom. Ez most is így van, azóta volt részünk örömben, mostanában leginkább bánatban, de folyton reménykedem, hogy majd most, majd az idén. Nincs ez másképp most sem.

1966 decemberének azon a nyirkos, hideg estéjén fogalmam sem volt, hogy mit láttam, mi történt velem. Igazából ez sokkal később tudatosodott bennem. Emberek! Én láttam élőben a Grande Intert és ezt senki nem veheti el tőlem