A többség által kissé lesajnált Európa Ligában is a döntőbe jutás volt a tét csütörtökön. Ezen a két mérkőzésen minden volt, amiért valaki beleszeretett ebbe a csodálatos játékba. Izgalom, a végsőkig kiélezett harc a döntőbe jutásért, kizárólag a lefújás pillanatában lehetett tudni mindkét mérkőzésen a továbbjutót, egészen addig minden nyitott volt. Felejthetetlen estét produkáltak a csapatok.

Valenciában a Mestallában a Sevilla kétgólos előnyből várta a visszavágót. A pokoli hangulatban a Valencia bele is kezdett rendesen. Nem sikerült kihúznia a Sevillának a kritikus első negyedórát, már a 14. percben gólt ért el a Valencia. Eduardo Vargas és Sofiane Feghouli összjátéka után kissé kisodródva a jobb oldalról az utóbbi bombázta a labdát a hálóba úgy, hogy az még Cokén is megpattant. Nem hagyta abba ezután az agresszív támadójátékot a Valencia. A 26. percben eltűnt a Sevilla előnye. Juan Bernat bal oldali pontos beadása után Jonas fejelt a felső lécre, onnan a labda menteni igyekvő Beto hátáról a kapuba pattant. A Valencia uralta a mérkőzést, a Sevillának csak momentumai voltak, igaz azokból akár gólt is szerezhettek volna, de nem így történt. A második félidőben leült a mérkőzés, a Valencia visszavett, a Sevilla pedig nem igazán tudott kibontakozni. Aztán a 70. percben már a Valencia került előnybe. Egy szögletrúgás után Ricardo Costáról nagyon szerencsésen pattant a labda Jeremy Mathieu elé, aki azt habozás nélkül a léc alá vágta. A Valencia úgy gondolta, hogy ezzel már meg is van a továbbjutás, a maradék időben már csak azzal foglalkoztak, hogy az időt hogy húzzák, szinte percenként fetrengett valaki, a hazai kapus a labdarúgás történetében példátlanul azzal feküdt a gyepen, hogy mindkét lába görcsöt kapott. Így a mérkőzést egyébként kitűnően vezető szerb Milorad Mazic játékvezető teljes joggal 5 percet hosszabbított. A hosszabbítás 4. percében aztán büntetett a sors. Coke nagy bedobását még megcsúsztatták, majd Stéphane M’Bia gyönyörű mozdulattal az ötösről a hálóba fejelt. 3-1, ezzel idegenben lőtt góllal a Sevilla jutott a döntőbe. Óriási öröm, boldogság az egyik oldalon, a teljes megsemmisülés, hitetlenkedés, könnyek a hazaiaknál. A Sevilla már kétszer, egymást követő évben megnyerte a sorozat jogelődjét, az UEFA kupát. Torinóban harcba szállhat a harmadik győzelem reményében.

Ugyanebben az időben párhuzamosan a valenciai mérkőzéssel, Torinóban a Benfica igyekezett megtartani egygólos előnyét a Juventus ellenében, ami egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak a Juventus Arénában. A világsztárokkal teletűzdelt zebrák voltak a találkozó és a továbbjutás egyértelmű esélyesei, hiszen egy soványka 1-0 is a döntőt jelentette volna a bianconeriknek. Az már csak hab lett volna a tortán, hogy szűk két hét múlva a döntő szintén ebben a stadionban lesz megrendezve. Ritkán adatik meg, hogy egy csapat a saját stadionjában játszhat európai kupadöntőt. Ez már a Juventus-szal megtörtént 1965-ben, ennek a sorozatnak a jogelődjében a Vásárvárosok Kupájában. Jó óment viszont nem jelent nekik, hiszen akkor egy bizonyos Ferencváros, Dr. Fenyvesi Máté fejesgóljával 1-0-ra megverte a Juvét és a magyar labdarúgás történetében először, és azóta is egyetlenként, ki tudja meddig, de biztosan sokáig, európai kupát nyert. Torinóban a mérkőzés alatt végig szakadt az eső, volt, amikor felhőszakadás volt. Tehát a csapatoknak nem csak egymással, hanem a viszonyokkal is meg kellett birkózni. Ahogy mindenki várta, a Juventus komoly mezőnyfölényben futballozott, a portugálok szervezetten és remekül védekeztek, néha veszélyes kontrákat vezettek és bizony gólokat is szerezhettek volna. Az első félidőben nem esett gól. A második félidőre leszakadt az ég Torinóban, a körülmények, ha lehet, még nehezebbek lettek. Ahogy telt az idő, úgy lettek egyre idegesebbek az olaszok. Antonio Conte egyhuzamban ordított a pálya szélén, de Jorge Jesus is folyamatosan gesztikulált. Úgy gondolták a torinóiak, hogy előbb-utóbb csak megjön a gól, de az idő telt, a gól nem jött. A 61. percben Enzo Pérez egy sima, abszolút nem durva, súlytalan taktikai szabálytalanságért sárga lapot kapott Mark Clattenburg játékvezetőtől. Adtak már ilyenért sárgát, fognak is, de erősen véleményes volt az eset, viszont ennek azért van jelentősége, mert 6 perccel később egy valóban jogos sárga lappal Pérezt már pirossal küldte zuhanyozni. Eddig sem volt könnyű a helyzete a Benficának, de ezzel már szinte reménytelen helyzetbe került, hiszen még több, mint 20 perc hátra volt és ugye egyetlen egy gól elég lett volna a Juventusnak. Darált a Juve, hajtott, a Benfica továbbra is emberhátrányban hősiesen, emberfeletti akarattal, önfeláldozással védekezett, valamint remekül védett a fiatal szlovén kapus Jan Oblak. A 89. percben ritkán látható eset történt. Dulakodás történt a két kispad között, ennek folyományaként Clattenburg piros lapot mutatott fel a Juventus padján a montenegrói Mirko Vucinicnak, a Benfica padján pedig a nemrég lecserélt szerb Lazar Markovicnak. Ezt követően 6 perc hosszabbítást mutatott a tartalék játékvezető. A hosszabbítás 4. percében egy jobb oldali beadást követően Paul Pogba kb. két méter magasról próbálta a hálóba ollózni a labdát, majd, amikor földet ért, a stoplisával keményen, nagy erővel a földön fekvő Ezequiel Garay fejébe rúgott. Garay fejét elöntötte a vér, hordágyon vitték le, így a Benfica a maradék időre 8 mezőnyjátékosra fogyatkozott. Emiatt a bíró még két percet ráhúzott, így 8 perc hosszabbítás után dőlt el, döntős a Benfica, a szállást már foglalhatják a két hét múlva esedékes döntőre. Mark Clattenburg szerintem rosszul vezette a játékvezetői szempontból nagyon nehéz mérkőzést. Nem szeretem azokat a bírókat, akik az első félidőben azért sem adnak lapot, ha agyonrúgják egymást, a másodikban meg minden vacak tucat szabálytalanságért igen, hogy meglegyen a norma. Clattenburggel az is a baj, hogy ha a mérkőzés ideges hangulatú lesz, az indulatok elharapóznak, akkor ő is ideges lesz. Pedig ilyenkor a bírónak kellene a leghiggadtabbnak lennie. A kispadok közötti afféron pedig nagyvonalúan át kellett volna siklania, ne ő állítsa össze bármelyik csapatot, amelyik a döntőbe kerül. Akkor még nem tudtuk melyik. Úgy gondolom, a derék newcastle-i villanyszerelő képességeit meghaladta ennek a mérkőzésnek a kifogástalan, korrekt levezetése.

Amikor a Benfica európai kupadöntőbe kerül, azonnal előjön a magyar Guttmann Béla-féle 100 éves átok. A történet a következő: Gutmann Béla vezetésével a Benfica 1961-ben és 1962-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Olyan ellenfelekkel szemben, mint ’61-ben a Kubalával, Kocsissal, Cziborral felálló Barcelona, ’62-ben a Di Stefanoval, Puskással, Gentoval, Santamariával felálló Real Madrid. Ezt követően, úgy gondolom teljes joggal fizetésemelést kért a portugál klub elöljáróitól, amit azok elutasítottak. Guttmann dühödten távozott a klubtól, majd odavetette, hogy innentől száz évig nem nyer európai kupát a Benfica. Ennek örömére 1963-ban a Milannal szemben már el is bukták a döntőt a portugálok. Ezzel együtt, ezt követően még hétszer került döntőbe a Benfica, ötször a BEK, kétszer az UEFA Kupa, illetve tavaly az Európa Liga döntőjébe, mind a hetet elbukta, pedig 1990-ben, a bécsi BEK-döntő előtt Eusebio elzarándokolt a mester, az ő felfedezője sírjához, kérlelve, hogy oldja fel az átkot. De Gutmann Béla nagyon makacs ember volt egész életében, halálában miért ne lett volna az. Május 14-én késő este megtudjuk, hogy már odafönt Eusebionak sikerült-e jobb belátásra bírnia a magyar mestert, vagy ezt a kupát újra a Sevilla nyeri meg, immáron harmadszor.