Mint ismeretes, ismét nem jutottunk ki futball világversenyre, 1986 óta mindig elvéreztünk a selejtezők során. Ennek okait próbálom boncolgatni.

Az én életemben az első labdarúgó világbajnokság az 1966-os angliai torna volt. Először közvetítette a TV, az emberek nagy reményekkel futottak neki és nagy izgalommal ültek le a TV-k elé, amik ugye akkor nem igazán voltak minden háztartásban, így társadalmi eseménynek is lehetett tekinteni. Csodálatos, önbizalommal és elhivatottsággal teli játékosok, a brazilok elleni diadal, Albert, Bene, Farkas, Mészöly. Amikor a negyeddöntőben elég balszerencsés körülmények között kikaptunk a szovjet válogatottól, mindenki azt mondta, hogy le kellett nekik feküdni, bár ezt csak szűk körben, suttogva. Még csak 10 év telt el az 56-os forradalomtól és a megtorlások csak néhány éve értek véget, a felnőttek emlékeztek erre. Amikor nem jutottunk ki az 1970-es mexikói VB-re, az nemzeti katasztrófa volt, ilyen még soha sem történt velünk, a marseille-i csapatot a pokolba kívánták. Négy évvel később a németországi VB sem jött össze, bizonyos Ralf Edström nevű hórihorgas svéd fiatalembernek, illetve Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak köszönhetően, mert egy pitiáner ügyön megsértődve kihagyta a válogatottból Juhász Pétert, aki a posztján Európa egyik, ha nem a legjobb balhátvédje volt. Mi megrúgtuk a 3 gólt, de ugyanannyit kaptunk is, ebből kettőt Juhász Péter elárvult helyéről. Persze ez csak sokkal később látott nyilvánosságot. Az 1978-az VB-n ott voltunk Argentínában Baróti Lajos bácsi vezetésével, ahol pechünkre a nyitó mérkőzésünkön a házigazda argentinok ellen játszottunk. Hamar vezetést szereztünk, majd a portugál játékvezető, Garrido hathatós segítségével, Nyilasi Tibi zsebében ma is kinyílik a bicska, ha a nevét hallja, 2-1-re buktuk a meccset, ráadásul Törőcsiket és Nyilasit ki is állították. Ezt már nem bírtuk el, három vereséggel utaztunk haza. 1982-es spanyolországi VB is velük zajlott. Salvadort 10-1-re vertük, majd az argentinok ellen érthetetlen módon beálltunk bekkelni, de ez Maradonáék ellen öngyilkosság volt, ki is kaptunk 4-1-re. Aztán a belgák ellen sokáig vezettünk, de egyenlítettek, így utaztunk haza, Mészöly Kálmán szövetségi kapitány sírva nyilatkozta, hogy „szép halál”. Ezt követően jött a Mezey-éra. Elsőként jutottunk ki a világon a mexikói VB-re, az egész ország lázban égett, világbajnoki reményeket tápláltak, mivel előtte a csapat állt a világranglista élén, valamint minden csapatot megvert, aki csak számított. Mezey kitalált egy egész pályás letámadásos taktikát, amivel komolyan megleptük a világot. Aztán jött Irapuato és 0-6 a szovjetektől. Mint kiderült Mezey elképesztő felkészülési hibát követett el, a mexikói magaslatra való felkészülés érdekében az Alpokban rendelt edzőtáborozást, valamint már kint Mexikóban déli 12-kor, 50 fokban tartott edzést. Ez a sokra hivatott, nagyszerű játékosokból álló gárda olyan állapotba került, hogy a meccsen már lépni sem tudtak. Mezey György azóta sem adott erre semmilyen magyarázatot, a hibáját és a felelősségét az ügyben soha nem ismerte el.

Én a magyar labdarúgás mélyrepülésének kezdetét innen datálom. Ez 27 éve volt, a labdarúgásban minden rendívül sokat fejlődött, de mi maradtunk ezen a szinten, miközben a világ elszáguldott mellettünk. Az UEFA edzőképzés hazánkban Mezey György vezetésével kezdődött el. A szabályozás szerint csak az vállalhat vezető edzői feladatot első osztályú klubnál, akinek pro licence van. Ez idáig rendben is lenne, csak az nem, hogy ez csak pénzhez és nem végzettséghez volt köthető. Így következett be az a paradoxon, hogy Kiss László, aki Testnevelési Főiskola szakedzői diplomával rendelkezett, nem lehetett vezetőedző, viszont egy nyalókás vállalkozó igen. Márciusi adatok szerint 113 pro licences edzői diplomával rendelkező magyar szakember van. Indul egy újabb, de ennek felvételijén több ismert volt magyar válogatott labdarúgó, például Márton Gábor, Sándor Tamás, Vincze Ottó, Dragóner Attila is megégett. Szalai László ugyanis összeállított egy 24 kérdésből álló anatómiai-élettani tesztet, amit a jelentkezők nem tudtak kitölteni a felvételhez szükséges elégséges szinten. Márton Gábor ki is fakadt: „Úgy gondolom, nekem edzőként nem kell tudnom, hogyan működik a szív, nekem azzal kell tisztában lennem, milyen edzéssel milyen eredményt érek el. Miután egy élvonalbeli csapattal egy teljes szakmai stáb dolgozik együtt, amelyben van orvos, fizikoterapeuta, gyúró, erőnléti edző, a vezetőedzőnek nem kell mindent tudnia. Nekem az jött le az egészből, hogy hátrányom származott a sikeres játékos-pályafutásomból. Úgy láttam, azok voltak előnyben, akik bemagoltak egy lexikont, miközben a gyakorlatokat nem tudják bemutatni, és olykor átesnek a labdán, ráadásul nem veszik észre azokat a dolgokat egy–egy meccsen, amelyeket kell.”

Nem hátrány ez esetben a sikeres labdarúgó múlt, sőt előny, csak fel kellett volna készülni ezekből a dolgokból is, bár az élettani-anatómiai ismeretekkel szerény véleményem szerint már az A licenc megszerzésekor is tisztában kellett volna lenni. Milyen edzőképzés folyik itt? Benne sem volt a tananyagban? Dehogynem kell tudni az edzőnek az élettani dolgokat, hiszen ő felelős a játékosaiért, azonnal látnia kell, ha valakinél valami nem stimmel, nincs ott az orvos minden pillanatban. Ezek ismeretének hiányában tönkretehet felnőtt labdarúgókat, de ami még fontosabb, gyerekeket is. Ebből látszik, hogy feltehetően, a már végzett 113 diplomás edző sincs ezzel tisztában, kivéve természetesen a TF-TE végzett szakedzőt. Az edzőképzésnél nem a minőségre, hanem a mennyiségre törekedtek, csak a pénzbehajtás volt a fő cél. Márton ezzel a nyilatkozatával például José Mourinhora is gondolhatott, hiszen ő sem volt soha futballista. De hol van nálunk egy Mourinho? Mi a francnak nekünk 113 pro licences futballedző? Van 16 csapatunk, ahová ez szükséges, azoknál is több helyen külföldi edző ténykedik, a képzés színvonalát pedig az fémjelzi igazán, hogy komoly, de még kevésbé komolytalan bajnokságokba még véletlenül sem szerződtetnek magyar edzőket. Már az elején úgy kellett volna indítani, hogy pro licences tanfolyamot csak azok végezhetnek, akiknek TF-TE, vagy tanárképző főiskola testnevelő tanári diplomájuk van. A minőség egyből más lett volna, igaz a pénzbehajtás is kevéssé működött volna.

A pénzhiány nem lehet indok, hiszen ömlik a pénz a fociba, csak nem oda, ahová kellene. A magyar labdarúgó válogatott tagjait nem kell szidni, ők nem tehetnek semmiről. Azok tehetnek róla, akik őket gyerekkoruktól fogva minden szakértelem nélkül „tanították” futballozni. Ezzel a magyar NB I-be valóban el lehet érni, de egy méterrel sem tovább. A labdarúgó élsporttól, már amennyiben nevezhetjük így, el kell venni azt a töménytelen pénzt, amit ebbe feccölnek és az egészet a gyermek és utánpótlás nevelésre kell fordítani. El kell érni, hogy az ott jól képzett edzők dolgozzanak tisztes fizetésért, mert az a jövő, hogy ne a szomszéd bácsi vezesse le az edzést, ha az edző nem ér rá, vagy a kocsmában iszik. Ezt viszont azonnal el kell kezdeni, nem jó olyan futballistákat látni, akik nem szeretnek focizni, akik munkának tekintik a játékot. A gyermek- és ifjúsági klubokban tényleg a tehetséges gyerekek játsszanak. Régen a grundon természetes kiválasztódás volt. A tér két legjobb játékosa csapatot választott. Ott a kövér gyerek, akié a labda volt, ő volt a szerencsegyerek, akit utoljára választottak. Most a kövér, gazdag gyerek a csapakapitány, mert az újgazdag vállalkozó apuka fizeti a meccs utáni rántott húst, meg az edző zsebpénzét. Ezért a partvonal mellett folyamatosan ordít, káromkodik, szapul mindenkit, mert tudja, hogy megteheti, hiszen kell a pénze. Lelúzerezi a szegény sorsú, ám nagyon tehetséges gyerekeket, ezután nem kell csodálkozni, hogy a srác szégyenében inkább nem jár edzésre és abbahagyja az egészet. Hosszú évek és évtizedek óta ez folyik, és ez vezetett ahhoz, hogy labdarúgásunk ilyen mélységekbe zuhant. A magyar futball most is tele van tehetségekkel, mint ahogy mindig is volt. Más kérdés, hogy közülük kiből lesz felnőtt labdarúgó. A másik gondom az, hogy aki viszont odakerül, az azért nem játszik, mert a csapatok tele vannak csupa, tisztelet a kivételnek, harmad- és negyedosztályú afrikaival, románnal, délszlávval, szlovákkal, portugállal, hollanddal. A mi érdekünk az lenne, hogy a magyar labdarúgás jobb legyen. Viszont azokat a légiósokat részesítik előnyben a klubok, akik sosem lesznek a hazájukban válogatottak, mert akkor nem itt lennének. Csak olyan légiós kerüljön be, aki tényleg nagyságrendekkel jobb a magyaroknál. Nem EU-s tagország játékosa pedig, akárcsak Angliában, csak akkor kaphasson munkavállalói vízumot, ha megfelelő számú válogatottsággal és referenciával rendelkezik. A külföldi edző, akikből egyre több van, kevés ugye a 113 pro licences magyar tréner, hozza magával a pereputtyát, így a magyar fiatalnak ismét nincs sansza bekerülni. A magyar futball elleni merényletnek tartom azt például, hogy Gyurcsó Ádám nem játszik a Videotonban, vagy játszania kellene, vagy elengedni onnan.

Mindent újra kell kezdeni, a gyerekekkel kezdve. A válogatottunkban meg kell tartani azokat, akik komoly bajnokságban meghatározó emberei a klubjuknak, nem sok van belőlük, nem mellőzni Husztit és Tőzsért. Melléjük kell a csapatba beépíteni a fiatalokat, Róth Antal U-21-es válogatottjában vannak jó néhányan. Ne a menedzserek állítsák össze a magyar válogatottat, akik, ne éljünk álomvilágban, a mai trend szerint vélhetően busásan honorálták a játékosuk csapatba állítását annak, aki a csapatba állíthatta, mindenütt van mutyi, miért pont itt ne lenne. Csányi Sándor külföldi szövetségi kapitányt akar. Megértem. Nyilván úgy látja az elnök, hogy itthon a 113 legmagasabban végzett pro licences edző közül egy sincs, aki alkalmas lenne erre a feladatra. Ez is minősíti az edzőképzésünk színvonalát. Egyet viszont nem szabad elfelejteni, ha Kemény Dénest kineveznék a Zöld-foki Köztársaság vízilabda válogatottjának irányítására, akkor sem kerülne a VB-n a legjobbak közé az a válogatott. A magyar labdarúgás ismét a helyére került, ne ábrándozzunk, legyünk türelmesek, becsüljünk meg minden apró sikert és várjuk meg, amíg felnőnek a mai óvodások, akiket talán odavaló trénerek és pedagógusok tanítanak meg szeretettel és nagy hozzáértéssel focizni, valamint utána is olyan kezekbe kerülnek, ahol a fejlődésük zavartalan lesz. Ha nem, akkor valaki ezt a cikket akár 20 év múlva ismét megírhatja.